A Pannon Egyetem egyik volt hallgatója elsőkötetes költőnővé vált

Ugyanabban az évben születtünk, csak ő Marosvásárhelyen, Erdélyben, én Győrben; s a Pannon Egyetem mesterképzése hozott össze minket. Éltető Erzsébet kortárs magyar irodalom iránti érdeklődése és tisztelete nagyon hamar egyértelművé vált számomra, s az is, hogy érzékenysége iránta nemcsak kutatói tevékenységére, hanem írásművészetére is hatással van. 

Könnyen követhetitek őt, megismerkedhettek vele, hiszen jelen van az online térben mind írásaival, mind videóival, s aktív irodalmi életet él, amit irigylek tőle, de köszönök is neki, hiszen általa, a tevékenysége által, követőjeként: a részese vagyok, és maradok. Novelláit jobban ismertem mostanáig (többek között az Üvegszilánkok: Leppegést vagy a Molyirtást), mint a verseit, de ezt az újonnan megjelent Szív/rag/tapasz című verseskötetét bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a szavak intelligens, mégis mély érzelmeket keltő játékát. A versek hangvétele nyílt, az alkotások egyszerre érzékenyek és nyersek, tudatosak és spontának. Van szerkezetük, de úgy érezzük, hogy folyamatosan áramlásuk is, nem röghöz kötöttek. Nem keserű alkotások, még ha néha témában annak is tűnnek, végig van bennük lendület, élet.
S íme, a költőnővel készült interjú.
Egy csomó kérdésre, amit megkérdeznék egy első kötetes szerzőtől, azokra veled kapcsolatban tudom a választ. Elsősorban az egyetemi közös féléveink miatt, másodrészt mivel azóta is figyelemmel kísérem a pályafutásod. Ezért tudom, hogy nem voltál eddig sem ismeretlen az irodalmi körökben, hiszen számos helyen publikált már korábban, emellett a várpalotai könyvtár kulturális szervezőjeként tevékenykedsz, ahol a Krúdy Gyula Kreatív Írókört vezeted, ami valójában egy havi rendszerességgel megrendezett összejövetel, klubdélután a helyi alkotók számára. Emellett az odaLÖKött KÖLtészet (Slam Poetry Veszprém) aktív tagja is vagy. Így pusztán azokra kérdezek rá, amik pluszban érdekelnek.

Mi volt az első történet, amit írtál? Emlékszel rá? Vers volt vagy próza?

Viszonylag korán, már az általános iskolában késztetést éreztem arra, hogy valamilyen írott formában kifejezzem a gondolataimat. Alsó tagozatban naplót kezdtem írni, ezek lapjain született meg az első versem is, ami a Holdról szólt. Akkoriban még csupán játékként tekintettem az írásra, csupán a magam szórakoztatására írtam. Nem hittem volna, hogy valaha hivatássá fog válni ez a tevékenység.

Úgy tudom, hogy amikor jön az ihlet, papírra veted a gondolatot/verskezdeményt, s majd később dolgozod teljessé. Előfordult már, hogy „direkt” módon álltál neki írni, tehát tudtad, hogy írnod „kell”, s kerestél egy meghitt zugot vagy bekapcsoltad a kedvenc zenéd, netán bekeverted a kedvenc forró csokid mellé stb.? 

Sok évig írtam az asztalfióknak. A gyerekverseket és a naplóbejegyzéseket felváltották a tinédzserkori élmények, az első nagy szerelmi csalódásokból fakadó sorok. Ebben az időszakban terápiás jelleggel írtam, de amint elég bátor lettem ahhoz, hogy a nyilvánosságnak is megmutassam a verseimet, novelláimat, egyre több lehetőség adódott arra, hogy ne csak öncélúan alkossak, hanem megtaláljam azt a hangot, amivel megszólíthatok másokat is. Mindig örülök a kihívásoknak, amikor előre megadott témára kell írni. Legutóbb például Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa által szervezett „Formákon túl” című projektben vettem részt, ahol 60-as, 70-es években épült balatoni kerítések fotói alapján készítettünk verseket Korinek Jankával, Somogyi Csabával, Tóbiás Krisztiánnal és Varga Richárddal.

Úgy hiszem, hogy a családod mérhetetlenül büszke rád, s méltán. A családtagjaid közül van olyan, aki korábban kacérkodott valamely művészeti ággal, esetleg az írással? Ha nem is köztük, de van olyan laikus egyén, aki hatással volt rád e téren? 

Bár senki sincs a családban, aki valamely művészeti ágban alkotna, mégis nagy hatással voltak rám a szülőktől, nagyszülőktől hallott mondókák, mesék, történetek. Nélkülük sosem ismertem volna meg a szépirodalomban rejlő csodát. Természetesen hat rám bárki vagy bármi, aki vagy ami az életemet képezi, hiszen honnan máshonnan merítenék ihletet, mint a saját élettapasztalataimból? Ahogy mondani szokták, „a téma az utcán hever”. Egy buszmegállóban, a metrón ülve vagy a parkban sétálva, mindenhol ott hevernek az ihletmorzsák.

Az írás/alkotás mely részét szereted a legjobban?

Amikor az utolsó javítással is végzek, és végre azt mondhatom, hogy kész a szöveg. Ilyen viszont nagyon ritkán van, ezért is örömteli, ha van ilyen pillanat az életemben. 

Ahogy az életben, úgy a versekben sem vagyok túl szószátyár, fölöslegesen bőbeszédű alkat, szeretem „meghúzni” a saját határaimat; több sort törlök, mint amennyit hozzáírnék egy-egy vershez. A legtöbb versemen újra és újra változtatok, kivéve, ha már megjelent. Olyankor azon gondolkodom, mit kellett volna az adott szövegben másképp leírni.

Van személyes kedvenced a kötetből? És a férjednek?

Nehéz egyet kiemelni. Talán az utolsó ciklus, a „Légzőgyakorlatok” egyes darabjai állnak hozzám a legközelebb. Ezek a közelmúltban születtek, ezek a versek fejezik ki leginkább mindazt, ami jelenleg vagyok. A férjem jelenlegi kedvence a Csiki-csuki című szöveg, ezt onnan tudom, hogy nyáron, a Művészetek Völgyében egy este felolvastatta velem ezt a verset az aznap megismert barátaink előtt.

Mit tekintesz a következő írói célodnak?  

Írom a második kötet verseit, bízom benne, hogy néhány éven belül elkészül a következő könyv. Emellett szeretnék a novellákra is összpontosítani, a Papírkatonák című rövid történetem folytatását tervezem.
Köszönjük a figyelmeteket, s reméljük, hogy kedvet kaptatok az olvasáshoz, az íráshoz, a versekhez vagy éppen az irodalmi estekhez… Teljesen mindegy, hogy mely formájához az irodalomnak, de ha bármelyikhez is, már elértük a célunk ezzel a beszélgetéssel!